Valahol ott vársz rám, túl a hallgatáson, túl a bús ősz ázott magányán, a Napba simuló felhőhasadáson, túl a dajkáló sugár aranyán. Valahol ott vársz rám, szelíd türelemmel csodavilágunk száz meséin túl, nyári éjjelekben rejtőző meleggel, mely öl puha, selymes emlékekbe hull. Valahol ott vársz rám minden esthomályban, minden derűs arc vonásain túl, minden szenvedélyes, olthatatlan vágyban, mely, mint forró láva föld méhébe fúl. Valahol ott vársz rám minden édes ízben hol a perc méze mindig visszacsókol, csöndet megszegő, Istent áldó hitben, hol leggyönyörűbb dallam angyalhangon szól.

Csend vagyok...

Csend vagyok és leszek, felejthetetlen szívroham, sebek fúziója melyet minden szív lerohan. Gúnyos mosolyok tükörképe, könnyekkel küszködő, ezer gyöngynek társulata - egy kopott karkötő.

Érzések és Gondolatok

Újra akarom kezdeni az életem... El akarom követni azokat a kis bűnöket, amelyekre mindig vágytam, de amelyekhez soha nem volt elég bátorságom. (...) Majd szerzek új barátokat, és megtanítom őket arra, hogy ha mernek őrültek lenni, akkor bölcsek is lesznek. Csak felejtsék el az illemszabályokat, és fedezzék fel az igazi énjüket, a legtitkosabb vágyaikat, keressék a kalandokat, és főleg ÉLJENEK!Minden nő egy lovagra vágyik valójában. Egy férfire, aki érezteti vele mindenkor, hogy Nő. Tudja, mikor meddig mehet el..tud rá figyelni, elhalmozza ajándékkal, és nem vadászik másokra. Csak Ő lesz az egyetlen aki kitölti számára a szürke mindennapok óráit, minden percben a gondolatait lefoglalja, és elviszi egy varázslatos világba, ahol tér és idő nélkül csak ketten léteznek. Van ilyen lovag? Létezik? Mert én még nem találtam egyet sem..eddig..Az vagyok, leszek számodra, amit kihozol belőlem. Ha akarod okos leszek, elmélyült, és gondolkodó. Ha akarod, a barátod leszek, megértő, őszinte, segítő. Ha akarod, a szeretőd leszek, szenvedélyes, szexis..a vadmacska... Erre vágytam, hogy (...) engem szeressenek, másként úgyis utolér a keserű csalódás. Ezért önkéntelenül felöltöttem az álarcot: gondold meg tízszer, mielőtt közelítesz! Lehetek hideg, mint a jéghegy, perzselő, akár a vulkán, belepusztulsz mindkettőbe, de élvezheted a langyos napfényt a közelemben, ha el tudom hinni neked, hogy megérdemled. Rettenetesen nehéz lesz téged elfelejteni. És még nem is tudom, hogy valaha rászánom-e magam. Már nem csillogtatod a szemem. Már csak monoton nyelem a kávét, a könnyek helyett. Már csak valami égi hatalom tudná megjósolni, hogy jelenleg merre tartasz. Vagy, hogy fájok-e neked.Ki vagyok én? Senki és semmi.Az üres lap a könyvben, a csend a dalok között, a hamis hang, az elrontott ecsetvonás, a kiradírozott vonalak, a mosódás a fényképen, a kimaradt jelenetek, a gazzal benőtt út, a félre égett cigi, a túl cukrozott kávé.Az ősz a kedvenc évszakom. Az ősz komoly, az ősz nyugodt. Olvasós, kötött pulcsis, színes. Friss levegős. Kályhába gyújtós. Barna, piros, sárga. Bakancsos. Elmélkedős. Filozofikus. Csendes. Az ősz a kedvenc évszakom.Néha nem szeretem a magányt,vagy a csendet.Olyankor túl sok időm van..Tudok gondolkodni..Nem szeretem ha eszembe jutnak, azok a dolgok amikért minden nap úgy teszek mintha semmi sem történt volna..amúgy ez a mindenem már régóta...a csend és a magány.Szeretek az esőben sétálni mert ilyenkor senki sem tudja hogy sírok.Legtitkosabb könnyeink sosem jutnak el szemünkig..azt hiszem, senki sem kerülheti el, hogy tanúja legyen annak, ahogy a számára legfontosabb dolgok egyik pillanatról a másikra eltűnnek az életéből. És itt most nemcsak emberekre gondolok, hanem az eszményeinkre és az álmainkra is: talán bírjuk egy napig, egy hétig, vagy akár néhány évig is, de végül mégis elveszítjük a harcot, mert eleve vesztésre vagyunk ítélve.Előfordult már veled, hogy nem volt kedved elaludni, álmokba merülni, mégis reggelig ébren is csak álmodni tudtál? És aztán mégis felkelt a nap, minden csendes. Még senki nem vette észre, hogy új nap kezdődött; Hogy lehet ezt elviselni egyedül? Olyan gyönyörű, ahogyan az éjszaka átengedi a világot a fénynek, és mégis csak sírni tudnék. Mindent csak elveszíteni tudtam, még azt is, ami sosem volt az enyém. Sose lesz. Ő mondta.. És.. ezen a reggelen is elveszett egy tegnap.. Minden nap.. Hogyan tudnám várni a holnapot? Ha ez a pár év is ilyen hosszú volt, amióta élek, mire tudnék még várni? Olyan könnyű volt.. Ő nem ígért semmit, mert nem tehette. Mégis elég volt egy pillantás, hogy elhiggyem, Ő sem akar elveszíteni.. És akkor már nem kellett megígérnem semmit, mert ettől a pillanattól kezdve nem számított senki más. És boldog voltam, ha egyáltalán adhattam valamit.. És már attól is a fellegekben jártam, ha nem csak gondolhattam rá, hanem a közelében is lehettem. Pedig.. ez volt a legtöbb.. És mégis.. önző vagyok. Üvölteni tudnék, hogy szükségem van rá.. El tudod képzelni, milyen érzés nap mint nap arra ébredni, hogy még mindig magányos vagy? És ha ez soha nem is volt másképp? Azt hittem, hogy hozzászoktam már.. De.. ha csak ránézhettem, el tudtam képzelni, hogy mindezt a rosszat örökre el tudom felejteni. Hogy van valaki, akinek vigyázhatom az álmát, és vele együtt örülhetünk annak, hogy élünk.. Akinek foghatom a kezét, megsimogathatom az arcát.. Akit átölelhetek, akivel nézhetem a naplementét, és akivel minden pillanat csak gyönyörű lehet.. De lassan közeledik a hajnal.. Lehet, hogy gyönyörű lesz, de úgy sem látnék belőle semmit a könnyeimtől.. Ő még biztos alszik.. Neki van kiről álmodnia.Ha gyakorolod az elképzelt létet, megérted majd, hogy a képzelt személy sokszor valódibb, mint az az ember, kinek teste van, és szíve dobog.Azért szenvedsz. Mert nem tudod, mi bánt. Ha az okát látod, megérted, és már nem is oly nagyon fáj. Szenvedésre vagyunk teremtve, nincsen olyan bánat, mely természetellenes és elviselhetetlen..Ha felébredsz ebből az illúzióból, és megérted, hogy a feketében benne van a fehér, az énben benne van a te, az életben a halál, vagy mondhatnám úgy is, hogy a halálban az élet, akkor nem éreznéd magad idegennek ebben a világban. Olyasvalakinek, aki a próbaidejét tölti itt, akit a szerencsés véletlen hozott ide, hanem elkezdenéd saját létezésedet mindennél fontosabbnak érezni.Vajon meddig tart ez még így? Talán egy napon, évek múlva - ha majd a fájdalom elviselhetővé csillapul - képes leszek visszanézni arra a néhány rövid hónapra, amely mindig is életem legboldogabb időszaka marad. És ha ez lehetséges, ha a fájdalom megenyhül valaha annyira, hogy erre képes legyek, akkor egészen biztosan hálás leszek majd neki, hogy ennyi időt is szánt rám. Többet, mint amennyit kívánhattam, többet, mint amennyit érdemeltem. Egy napon talán majd képes leszek így látni a dolgot. De mi van akkor, ha ez az üresség most már örökre itt marad? Ha a seb soha nem gyógyul be? Ha a sérülés tartós lesz és gyógyíthatatlan? Szorosan átkaroltam magam. Mintha soha nem ismertem volna, gondoltam kétségbeesve. Micsoda ostoba, lehetetlen ígéret! Ellophatta a róla készült képeimet, visszavehette az ajándékait, de soha nem teheti meg nem történtté azt, ami történt, nem érheti el, hogy minden úgy legyen, mint azelőtt, amikor még nem ismertem. Létezésének fizikai bizonyítékai számítottak legkevésbé ebben az egyenletben. Én változtam meg legbelül, szinte a felismerhetetlenségig.

Szomorúság..

Ne hessegesd el a szomorúságot. Oktalanul jön; talán öregszel ilyen pillanatokban, talán megértettél valamit, elbúcsúzol a szomorúság negyedórájában valamitől. S mégis, a szomorúság megszépíti az életet. Nem szükséges, hogy mesterséges világfájdalommal mászkálj a földi tereken, lehorgasztott fővel, az élet és minden tünemény reménytelen mulandóságán elmélkedve, a tűnő örömök fantomjai után koslatva. Először is, az örömök, melyek eltűnnek, talán nem is voltak igazi örömök. Emlékezzél csak... Aztán: a szomorúság egy váratlan pillanatban leborítja csodálatos, ezüstszürke ködével szemed előtt a világot, s minden nemesebb lesz, a tárgyak is, emlékeid is. A szomorúság nagy erő. Messzebbről látsz mindent, mintha vándorlás közben csúcsra értél volna. A dolgok sejtelmesebbek, egyszerűbbek és igazabbak lesznek ebben a nemes ködben és gyöngyszín derengésben. Egyszerre emberebbnek érzed magad. Mintha zenét hallanál, dallam nélkül. A világ szomorú is. S milyen aljas, milyen triviális, milyen büfögő és kibírhatatlan lenne egy teljesen elégedett világ, milyen szomorú lenne a világ szomorúság nélkül.Esőcseppek az arcodon , olyan, mintha az ég is veled sírna. Arcodról az eső lemosta tekinteted, szemedbe néznék, de már nem merek, szólnék hozzád és nincs szavam, te ott, én itt állok egymagam...Ami a legjobban fáj, azt sohasem érted. Csak állsz, tehetetlenül a romok fölött, ami megmaradt az álmokból, és nem érted. Nem érted, miért fáj ennyire, nem érted, miért hull a könnyed, nem érted, miért. Most szakadj meg szív, mosd el véreddel a fájdalmat! Igen, hisz itt már csak a vér, és a könnyek segíthetnek..! És amikor végre megfordulsz, hogy elfelejtsd a törmeléket és a rengeteg port, valami mindig visszahúz. Mintha éreznéd, miközben összeomlasz, hogy ezen a halott helyen még itt a béke, még itt rejtezik, csak meg kell találni, fel kell kutatni..! Reménykedve állnál neki, hogy összeszedd magad, hogy megtaláld az igazi. az egyetlen igazi lelki megnyugvást, ami vigaszt ad. Aztán megtalálod az összetört álmaid alatt a kettérepedt boldogságot, eltört. Benned is eltört vele valami. És akkor sírni kezdesz.Mondd, vártál-e már úgy, tudtad, hiába vársz, s mentél-e már úgy, mindegy volt, merre jársz, szóltál már visszahívón tűnő árnyék után, hagyták már kinyújtott kezed elengedve, sután, kérdeztél már tudva azt, nem felel senki sem, vártad-e már halk reménnyel a szép szót: kedvesem... Kívánta már arcod zápor verését, mossa le mindörökre nem akart könnyeid?

A két oldal

Mindenki titkol valamit, és mindenki társat keres magának a titkaihoz, hogy legyen egy cinkosa, akivel együtt cipelhetik ezt a terhet, aki néha megfordul és emlékezteti. Erre pedig a legjobb társ mindig egy idegen, mert egy idegennek elmondani a titkainkat kicsit olyan érzés, mintha egy letakart tükörben néznénk magunkat.Néha olyan erők, amelyeknek nem parancsolhatunk, mindent megváltoztatnak.A férfiak árulásra vannak programozva. A kérdés csak az, hogy mikor árulnak el.Ahogy az érmének is két oldala van, az emberek is kétarcúak. Az egyiket a világ felé fordítjuk, a másikat megtartjuk magunknak. Kettősség, amelyet a fény és a sötétség egyensúlya tart fent. Mindannyian képesek vagyunk jóra és rosszra is. De csak azok igazán erősek, akik el tudják mosni a kettő közötti határokat.Letaglózó érzés a bűntudat. Megpróbálhatsz hátat fordítani neki, de hangtalanul mögéd lopakodik, hogy aztán elevenen felfalhasson. Egyesek azért küzdenek, hogy megérthessék saját bűntudatukat, mivel nem tudják, vagy nem akarják felvállalni bűneiket. Mások menekülni próbálnak előle, megtépázva ezzel lelkiismeretüket, míg nem marad belőle semmi. De én egyenesen a bűntudat felé rohanok. Belőle táplálkozom, mert szükségem van rá. Számomra a bűntudat egy a néhány vezércsillag közül, amely utat mutat a sötétségben.Szerintem a kíváncsiság jobb a szerelemnél. Mert ha egyszer már voltál szerelmes, tudod mit tehet veled ez az érzés. A kíváncsiság viszont nem ilyen. Amíg csak kíváncsi vagy valakire, addig akármit érezhetsz.Minden, ami történik, már eldőlt, és onnan nézve, ahol most állok, minden egy kerek egésznek tűnik körülöttem. Nem tudok tőle szabadulni, de teljesen a parancsának sem tudom alávetni magam.Én megpróbáltam. Megpróbáltam jó feleség lenni. Megpróbáltam bízni a férjemben, megpróbáltam mindent újrakezdeni. Igyekeztem. Még akartam is! Isten a tanúm, én próbáltam más ember lenni. Próbáltam jó ember lenni, de nem sikerült. Hiába próbálkoztam sok mindennel, az élet nem akarta úgy. Az élet talán azt akarja, hogy vergődjek, mint a partra vetett hal és még úgy is belém rúgjanak. Szóval maradjunk annyiban,hogy nekem nem áll jól a jó.Ahhoz, hogy megszerezz valamit, néha olyasmikről is le kell mondanod, amiket nagyon szeretsz.Ha valakit nagyon szeretünk, mindennél jobban hinni akarunk neki, még akkor is, ha már ezerszer hazudott azelőtt. Ahogy az érmének is két oldala van, az emberek is kétarcúak. Az egyiket a világ felé fordítjuk, a másikat megtartjuk magunknak. Kettősség, amelyet a fény és a sötétség egyensúlya tart fent. Mindannyian képesek vagyunk jóra és rosszra is. De csak azok igazán erősek, akik el tudják mosni a kettő közötti határokat. A gyűlölet sokban hasonlít a szeretethez. Nem befolyásolhatod. Nem küzdhetsz ellene. Egyszerűen csak el kell fogadnod, ha a hatalmába kerít.Az életünk éppen annyit ér, amennyire képesek vagyunk elviselni a sors csapásait, vagy amennyire képesek vagyunk felülkerekedni kimerültségünkön, eltűrni a fájdalmat, és tovább küzdeni, mindaddig, míg elérhetetlen távolra sodródik a cél. Élheted úgy az életed, hogy a férfiak uralkodjanak rajtad, vagy megtanulhatod irányítani őket.Néha olyan erők, amelyeknek nem parancsolhatunk, mindent megváltoztatnak.A férfiak árulásra vannak programozva. A kérdés csak az, hogy mikor árulnak el. Vannak halhatatlan szavak. Régen elfelejtett vagy hamuvá égett szavak, amik újjászületésre várnak, mint a főnix, saját hamvaiból.Azt mondják, a hűség örök kötelék. Talán így van, de van egy kis gond. Hosszú idő, míg a másik bizalmát kiérdemeljük, de elég egy pillanat, hogy elveszítsük azt. Mindannyiunk életében eljön a pillanat, amikor kicsúszik kezünkből a gyeplő, mely eddig a biztonságot jelentette számunkra.A tanácstalan szív a kételyből és a zűrzavarból táplálkozik. Megkérdőjelezi az utadat, a módszereidet, és a motivációidat. Furfangos dolog a múlt. Néha kőbe van vésve, máskor pedig elmosódó emlékek halmaza. De ha túl mélyre ásol a mocsokban, ki tudja, milyen szörnyet ébresztesz fel? Letaglózó érzés a bűntudat. Megpróbálhatsz hátat fordítani neki, de hangtalanul mögéd lopakodik, hogy aztán elevenen felfalhasson. Egyesek azért küzdenek, hogy megérthessék saját bűntudatukat, mivel nem tudják, vagy nem akarják felvállalni bűneiket. Mások menekülni próbálnak előle, megtépázva ezzel lelkiismeretüket, míg nem marad belőle semmi. De én egyenesen a bűntudat felé rohanok. Belőle táplálkozom, mert szükségem van rá. Számomra a bűntudat egy a néhány vezércsillag közül, amely utat mutat a sötétségben. A gondolatainkat olyan egyszerű fegyverként használni ellenünk. A bensőnkben lakozó kétségek és saját bizonytalanságunk könnyű prédává tesznek minket. Vajon őszinték vagyunk magunkhoz, vagy csak mások elvárásainak akarunk megfelelni? És ha nyitottak és őszinték vagyunk, kiérdemeljük vajon az őszinte szerelmet? Elég bátrak leszünk valaha, hogy felfedjük legbensőbb titkainkat, vagy végül kiismerhetetlenek maradunk, még saját magunk számára is? Azt mondják, a bosszú hidegen tálalva a legjobb. De néha olyan meleg, mint egy tányér leves. Akit igazán megbántottak, csak kétféleképp találhatja meg újra a lelki békéjét: teljes megbocsátással, vagy halálos bosszúval.